Álmodj tovább....

Láss meg minden pici csodát....

Élj úgy, hogy sohase bánd....

A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.

Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!

Megállt egy tiszta arc,
nem méri az időt.
Csak süt, csak bombáz, mint a Nap
a teremtés előtt. 

Tenger színén, óvóhelyen
újszülött sejtek riadoznak.
Ki szólt? – kérdezem. Nevet adok.
Nevezlek Kankalinnak. 
 
Így teremtődik a világ?
Feszül minden tagom.
Alkalmas ez a bolygó? Nem felelsz.
Szemedben mosakodom. 
 
Benépesítjük! Így – az ember.
Én meg, lásd, eltűröm,
hogy kijelöltél, beprogramoztál,
ragyogsz át az Űrön.
 

Micsoda erő kellene
hozzád röpítenem magam?
Évezredeken, fényéveken,
mágneses téren át, zajtalan.
 

Tisztaságod erőterébe
növényi-tisztán jutni be,
megállítanom az időt
milyen sebesség kellene?
 

Fogadnál-e? Vasak között
lélegzem fényedet.
Akarom, hogy így maradj, itt állj!
Megsemmisítelek.
 

Legyél égitest, tiszta arc,
penge a fában, Kankalin.
Cipellek örökké, mint mércét,
mint Ábel emlékét Kain.

A csoda, az igazi érték, a valódi érzelem soha nem kiabál, nem robban szét a monitor. A csendben a halkan elmondott, elsuttogott, rávezető szavak az igazi hihető valódi kifejezése lelkünk titkainak.

Feltoluló réges-régi emlékek....

Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik talán halált okoz.

Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.

Rég jártam itt, és egyáltalán neten. Igaz, most ez a legkisebb gondom. Haza is csak ritkán megyek, ugyanis dolgozom, és nem a lakóhelyemen. Sok szempontból kellett ez, szükségem volt rá.

Legbelül azt hiszem meghaltam, csak azért létezem még, mert van néhány dolog, amit becsületbeli ügyem rendben itthagyni. Alig várom már, hogy tíz év után találkozzunk, mostmár végérvényesen elszakíthatatlanul. Vele.

A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek..... A legfontosabb őszinte légy, és magadra igényes ! . Minél őszintébbek és nyitottabbak vagyunk, annál kevésbé fogunk félni, mert nincs takargatnivalónk mások előtt, ezért azt gondolom, minél őszintébb valaki, annál magabiztosabbá válik.

(Dalai Láma)

Halkan, most halkan beszélj!
Csak az őrület szül vad hangokat...
Finoman érlelt, lágy szavakkal
öleljen át a pillanat!

Ne mondj semmit, csak nézz rám!
Talán szemed beszédesebb,
és mindent jobban megértek,
ha lelked tükrébe nézhetek.

Túl sok a zaj - belefáradtam.
Simogasd hát a lelkemet!
Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,
ahogy az égett, lüktető sebek.

Gyógyírt keresek, vigasztalást,
szépen ívelt dallamot, lágy muzsikát...
Valamit, amitől újra vonzó lesz
ez a forrongó, vad világ.

Olyan vagyok ma, mint a szél,
szaladni vágyom szüntelen.
Könnyű testtel, láthatatlan,
csak futnék át az életen.

Nézném fentről nemtörődöm,
a létfolyam mint kavarog.
Nem zavarna semmit bánat,
csak lennék, mint az angyalok.

S mi vagyok? Csak halk lélegzet,
mondat végén a három pont.
Semmi vagyok, mégis látszom,
mint szép ruhán egy konok folt.

Semmi vagyok, szürke árnyék,
falhoz lapulva, csöndesen.
Szárnyam sincs, így nem repülök,
csak a szél sodorja életem.
 

Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.

Ne higyj nekem, ha mosolygok
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.

Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?
Madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?

Törött szárnnyal
jöttem e világra
angyalt játszani neked.
Későn vettem észre,
tudnék repülni is
veled.
 

Lehet-e
kérdőjellé formálni a szorongást,
ős, kínai jelektől várni a csodát,
három érmével játszani a sorssal
fej vagy írás alapon,
több értelmű mondatokban
fellelni az egyetlen kiutat,
keresni valódi válaszokat,
és leginkább,
ezeréves bölcsességgel szabadon
elfogadni, mit az élet ad,
lehet-e, mondd?

Viszontlátásra! Mondom és megyek...
Bennem legbelül valami remeg.
Mert nem tudom, sosem tudhatom:
szoríthatom-e még azt a kezet, amit elengedek.
- részlet -

De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: megtanultam azt, hogy nem lehet
eléggé alázatosan, elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, de nem
lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel
nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul.
Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppen ezt:
szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a
teljes odaadást követelik. Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred
és érzéseid, s azután elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de
valamit tartsál meg magadnak. Nem kell sokat beszélni erről. Mosolyogni kell, örülni
az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz. Semmivel többet, érted? Egy
kézszorítással, egy mosollyal sem többet! Nagyon komolyan mondom ezt. Okom
van erre.

Az ember nemcsak a szájával hallgat, vagy beszél valamiről, hanem a lelkével is.

Meggyőződésem, hogy a boldogságot akkor találja meg valaki, ha készen áll rá.
Ez nem jelenti azt, hogy közben nem lehet elfogadáson, kompromisszumokon alapuló kapcsolata, de az annyit is ér, hogy fizikailag nem társtalan.

Készen pedig akkor állunk, amikor az életünket, az érzéseinket nyitott könyvként tudjuk átnyújtani a másiknak. Nincs titkolnivalónk előtte, mert ha van, akkor az őszinteség nincs meg, és a bennünk lévő félelem attól, hogy a sötét leplezett énünk bármikor a másik fél tudomására jut, állandó feszültséget generál.

Bárkivel ismerkedsz, bárkivel élsz, ha az életed sötét oldalát nem mutatod meg neki, becsapod önmagadat illetően.  Nem adod meg neki a lehetőséget, hogy eldöntse, úgy is vállalna-e téged.  Végeredményben ugyanolyan magányban élsz, és állandóan ott a fejed felett a lehetőség, hogy kiderülnek a titkolt dolgaid, és hatalmas csalódást okozol.

Ha egy kapcsolat nem fejlődik, elhervad.

 ne hagyj engem itt
értők között egyedül
hát miféle világ ez
milyen világ
én a tied akarok lenni
csak a tied
neked nyújtani a bennem növő
nagy könyveket dadogva
a boldogság fehér csúcsairól
lehet csak igazán mélyre bukni
vak zuhanással
de meddig még

talán túl sok volt a csend
éhes akartam lenni
s lám
éhségem koldusoké
a fények utcáin vándorlok néha
de irdatlan kőtemplomban
rebegő emberek között
hajtanám fejem a csendbe megint
gyertyák

vágyam is formátlan
nehéz gyertyaként pislog
egyre mélyebbről

én hinni akarok
vakká lenni, ki boldog
méltóságom oltárodon
isten legyél
s én buzgó szolgád
isten legyél
s én világtalan szolgád
ki a mennyekkel szemében pusztul
erről a földről

Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet. Idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek.

Mikor a hernyóból lepke lett,
kérkedve repkedett,
hogy fényben keringve mind tovább
csillogtassa hímporát.
A derék kutyának
képére mégis kiült az utálat.
- Villogj csak fent, te szép féreg;
nem lesz nagyobb az értéked!
Hernyó maradsz, bár fent keringsz.
Nem a szárny szab itt mértéket,
hanem a gerinc.

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
fonta szíved izmait? És
mikor elsőt vert szived,
milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? Mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

(Szabó Lőrinc)





Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

Mily mélyben, ég-tájakon
Izzott a szemed vakon?
Volt tüzét felkapni vész?
Volt-e megragadni kéz?

Szived izmait mi csel
És mi váll csavarta fel?
És mikor vert, volt erő,
Kéz-láb, dacra vakmerő?

Volt pöröly? és lánc-e, több?
Mily kohón forrt a velőd?
Volt üllő? volt vad kapocs,
Gyilkos présével dacos?

Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

(Kosztolányi Dezső)