Talán eltűnök hirtelen, 
akár az erdőben a vadnyom,
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt,
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
 

Kopognék ajtódon alázatosan.
Az ajtód sem lelem.
Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon.
Az mind csukva nekem.

Hozzád az utat sem találom,
mondják, itt rejtezel
a fűben, fában s kék gyümölcsben -
lakod ki nyitja fel?

Nyitom, töröm, veszem a számhoz,
mi kezembe kerül
s elejtem és - ha volna merszem
felsírnék gyermekül.

Őszen maholnap, ritka hajjal
játszom, feszegetem
a titkod - dörrenne, mint bomba!
Az sincs, veszedelem.

Csak rend, fegyelem van, sivárság,
mint a börtönben, mint
a rácsos, párnázott cellában,
hol az őrült kering.

Napok és csillagok és holdak
és dongva le-leszállt
üstökösök vigyázzák bennem
az örök éjszakát.


 

 

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom, sohasem tudhatom:
szoríthatom-e még
azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
vagy a Tejút valamely csillagán -
Vidám viszontlátásra mégis, mégis!


 

Megváltozik szép lassan a világ,
Szelíden, halkan elsötétül,
Maholnap semmi se marad,
Sok színéből, bolond tüzébül.

Nem vonz már semmi messzeség,
Nem szédít semminő magasság...

Nem akarnak sírni a szemeim...
 

Menni kellene melegebb tájakra,
ki tudja, merre, ki tudja, hová?
Északabbra, zúzmarás, fagyos
télbe, délre, keresztre feszítve.
Menni kellene melegebb tájakra,
ki tudja, merre, ki tudja, hová?
Keletebbre, napraforgós nyári
mezőkre, közelebb a Naphoz,
gyökereinkhez.
 

Falaim egyre vastagabbak.
Éveim egyre vékonyabbak.
Évszakokat villant az ablak. 
Vicsorgó tükrök megharapnak.

Aszály mögöttem, üszkös évek.
Lapály előttem, tüskös évek.
Amennyit magam, annyit érek.
Egyedül semmitől se félek.

Csak senkit többé meg ne szánjak.
Maradjak ég-föld vándorának.
Magam-leverő lázadásnak.
Magam vétkéről számadásnak.

Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Sorsunk az lesz, amit majd megérdemlünk, bár felvetődik a kérdés, hogy van-e olyan élet - akár a szentek élete is - amely ne lenne nap nap után alávetve a hazugságnak?

Az én birodalmam
lábbal könnyen bejárható,
nem jelzik cölöpkarók,
sem elsárgult térképek.
Nem állhatok a tornácra,
amíg csendesen emelkedik a nap,
sugarai nem jelölnek határokat.

Az én birodalmam
lábbal nem taposható,
s csak azt engedem
erre az ember nem látta vidékre,
akit magába zárt a szívem.
Aki megérti: amit kezével szorít,
s magához von féltékenyen,
azért nálam semmi se
kapható.

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?

Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?

Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?

Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

amit te érzel
nem illúzió

amiért érzed
sem illúzió

az a valóság

de te küzdesz
ellene és ezért

FÁJ

a küzdelem fáj
nem a valóság

de te fordítva
éled meg és
ez az illúzió

Meghallgattam ezt a dalt, és eszembe jutott róla egész életem legszebb és egyben legfájdalmasabb 5 napja.

Wish You Were Here...
Me, oh, my country man,
Wish You Were Here...
I Wish You Were Here...
Don't you know, the snow is getting colder,
And I miss you like hell,
And I'm feeling blue...
I've got feelings for you,
Do you still feel the same?
From the first time I laid my eyes on you,
I felt joy of living,
I saw heaven in your eyes...
In your eyes...
Wish you were here...
Me, oh, my country man,
Wish You Were Here...
I Wish You Were Here...
Don't you know the snow is getting colder,
And I miss you like hell...
And I'm feeling blue...
I miss your laugh, I miss your smile,
I miss everything about you...
Every second's like a minute,
Every minute's like a day
When you're far away...
The snow is getting colder, baby,
I Wish You Were Here...
A battlefield of love and fear,
And I Wish You Were Here...
I've got feelings for you,
From the first time I laid my eyes on you...

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

Még várj... még van idő,
magasan jár a nap.
Ne tudja senki,
hogy csak álom ez, álmodtál,
s én is csak álmodtalak.
Majd elcsitul köröttünk a világ,
és szürke fátyol könnyű árnya
borul a tájra...
Akkor majd újra itt leszek.
Meglásd, a csillagok világát
borítja ránk az éj, s a képzelet.
 

Nézz a Holdra,
mintha álmodnád:
mintha némasága hozzád szólna.

Lépj a Holdra.
Ez a távolság,
mit lelkünk megtesz évezredek óta. 
 

Boldog a virág és boldog a levél,
mert igazán virág és igazán levél,
és nem akar látszani másnak.

Boldog az ember, ha igazán ember,
és nem ismeri útját a hamisságnak.

A hajdan és a majdan között kifeszített sorskötélen táncolva zuhog rád a jelen...

Biztos vagyok abban, hogy sem térbeli távolság, sem halál vagy távollét szét nem választhatja azokat, akiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.
(Szt. Bernát) 

Ez bizony nagyon igaz, erről szólt az életem.Sem a távollét, sem a halál nem változtatott meg semmit a szeretet megélésében. Más kérdés, hogy akkor félig én is meghaltam....

Általában az egyik ember lehúzza magához a másikat.
Az egyik szeretne léggömbként felszállni, a másik meg csupán holt súly rajta.
Mindig érdekelt, milyen lenne az, ha két ember, egy férfi meg egy nő együtt akarna felszállni, léggömb-párban.

Valamikor a világ
Olyan csendes mint a tó.
Amikor a szél se rezzen,
Békés, nyugalmat adó.

Lábujjhegyen jön az éj,
Nagykabátján csillagok.
Zsebébe minden belefér,
Boldog, s boldogtalanok.

Akinek csak szíve van,
Odabújik egy kicsit.
Átfázott nappalok után,
Holddal takarózni itt.

 Nem csak egy, hanem lassacskán az összes. Szépen, sorjában. S mindegyik valakihez, valamihez köthetően.

A csend a szavak segítségével születik meg. A csend olyan, mint egy kép. Színei vannak és árnyalatai; formákat ölt és árnyékokat mutat. Beszél hozzánk, elmeséli azt, ami volt, vagy lehetett volna. A csend az a láthatatlan színpad, amelyen megelevenedik belső életünk. A csend - lelkünk élettere.

Vannak olyan szavak, amiket csak a csend mondhat el. Az élet néha lomhán megáll, elgondolkodik, és kimondja bennünk titkos üzenetét. Az igazságokat mindig egy megtorpanásnyi csendben fedezzük föl. Elnémul akkor a világ - és megvilágosodik bennünk valami. Valami, ami az élethez olyan szervesen hozzátartozik, mint a légzés. A csend pillanata az igazság lélegzete. A magány csendjében mindig peregnek-forognak a gondolatok, őrölnek, mint a malom kerekei. És talán nem is feltétlenül igaz, hogy az ember akkor magányos, ha egyedül van. A csend ott kezdődik, amikor én - a nagybetűs ÉN - elhallgatok. És a csend ott végződik, amikor megszólal a lélek.

Régesrégi emlékeket idéz:

Kíméletlenségemmel becsüllek én -
olykor gyilkol a simogatás
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség.
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom hogy gyűlölni is foglak,
fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők
egykedvűsége képes.
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.