A csend a szavak segítségével születik meg. A csend olyan, mint egy kép. Színei vannak és árnyalatai; formákat ölt és árnyékokat mutat. Beszél hozzánk, elmeséli azt, ami volt, vagy lehetett volna. A csend az a láthatatlan színpad, amelyen megelevenedik belső életünk. A csend - lelkünk élettere.

Vannak olyan szavak, amiket csak a csend mondhat el. Az élet néha lomhán megáll, elgondolkodik, és kimondja bennünk titkos üzenetét. Az igazságokat mindig egy megtorpanásnyi csendben fedezzük föl. Elnémul akkor a világ - és megvilágosodik bennünk valami. Valami, ami az élethez olyan szervesen hozzátartozik, mint a légzés. A csend pillanata az igazság lélegzete. A magány csendjében mindig peregnek-forognak a gondolatok, őrölnek, mint a malom kerekei. És talán nem is feltétlenül igaz, hogy az ember akkor magányos, ha egyedül van. A csend ott kezdődik, amikor én - a nagybetűs ÉN - elhallgatok. És a csend ott végződik, amikor megszólal a lélek.