Megállt egy tiszta arc,
nem méri az időt.
Csak süt, csak bombáz, mint a Nap
a teremtés előtt. 

Tenger színén, óvóhelyen
újszülött sejtek riadoznak.
Ki szólt? – kérdezem. Nevet adok.
Nevezlek Kankalinnak. 
 
Így teremtődik a világ?
Feszül minden tagom.
Alkalmas ez a bolygó? Nem felelsz.
Szemedben mosakodom. 
 
Benépesítjük! Így – az ember.
Én meg, lásd, eltűröm,
hogy kijelöltél, beprogramoztál,
ragyogsz át az Űrön.
 

Micsoda erő kellene
hozzád röpítenem magam?
Évezredeken, fényéveken,
mágneses téren át, zajtalan.
 

Tisztaságod erőterébe
növényi-tisztán jutni be,
megállítanom az időt
milyen sebesség kellene?
 

Fogadnál-e? Vasak között
lélegzem fényedet.
Akarom, hogy így maradj, itt állj!
Megsemmisítelek.
 

Legyél égitest, tiszta arc,
penge a fában, Kankalin.
Cipellek örökké, mint mércét,
mint Ábel emlékét Kain.