Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!
Én Istenem, ugyan hová lett
A régi jókedvű gyerek?
Ebben a mélabús fiúban
Magamra alig ismerek.
Elüldögélek órahosszat
És közben ásítok nagyot,
A jó barátok azt beszélik,
Hogy szerfölött bolond vagyok.
Barátaim, ilyen az élet,
Aki tapasztalt, tudja már...
A poétából kritikus lesz,
A kis szamárból nagy szamár.
Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár,
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.
A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és énbennem.
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Ismerősöm azt mondta, autókölcsönzéssel foglalkozik.
Elképedtem, hogy egy újabb mese, de aztán rájöttem, igaz lehet, csak éppen más előjellel. Ő gondolkodik azon naponta, hogy éppen kitől tudna kölcsönkérni egy autót, ha mennie kell valahová.
A helyzetét ismerve ez a realitás, csak nem olyan jól hangzik......
Egy érintés
az vajon mennyit ér,
ha több intést is kapsz
csupán a semmiért?
Egy jó szó,
az miért jobb a többinél?
És a csend köztünk
miért több a semminél?
- Némber -
A szeretet igazi próbája az, ha annak ellenére is tudunk szeretni valakit, ha az illető életében és cselekedeteiben távol jár attól a tökéletességtől, amelynek a lehetőségét meglátjuk benne.
Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.
Van az úgy, hogy semmi sem jó.
És van az úgy, hogy lenni sem jó.
Hát gyere mondd, hogy akarod még!
És ezer év sem téphet szét.
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet?
Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet.
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám!
Fürödni akarok szép szemeidben.
Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám,
szememből olvass, tiszta tükröd lettem.
Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt,
hagyd a tüzet áramolni a vérben,
olvassza egybe a múltat a jövőt,
sem ettől, sem attól ne kelljen félnem!
Rád vártam, tudom, amióta élek,
kerestelek már ezer árnyalakban,
szavak nélkül is minden titkom érted,
s én meglelem magam minden szavadban.
Részed vagyok, és Te részemmé lettél,
a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.
A homályban már csattog a madárszó,
fölzsong a lomb, a forrás fölzenél,
s mint zsenge vágy, a felhőkön sugárzó
bíbor remeg. Világosul az éj.
A hajnal végigsimít a szerelmek
lázban parázsló ágyán, ujja lágy,
s álomban teljesíti be az ernyedt
csókok félébren érzett mámorát.
Szabolcsi Erzsébet:
Fa vagyok
Fa vagyok, várok az ébredésre,
ág vagyok, várok zöld levélre,
rügy vagyok, várok tavaszi napra,
virág vagyok, várok születő magra,
termés vagyok, várok téli álomra,
föld vagyok, várok hűs harmatra,
élet vagyok, élek, s mindig várok,
álmaimban ifjú fává válok.
Fájón nélkülözni azt, akit szeretünk, áldás ahhoz képest, hogy együtt kell élnünk olyasvalakivel, akit gyűlölünk.
(Jean de la Bruyére)
A szerelem tragédiája nem a halál vagy az elválás. A szerelem tragédiája a közömbösség.
(William Somerset Maugham)
A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése.
(Marx)
KAMARÁS KLÁRA:
Négy sor
Virág szeretnék lenni könnyű szélben...
Tavasz ringatna, napfény, ragyogás...
Mit bánom én, hogy mit hoz még az élet!
Szakítsanak le, csak modják: csodás!
Kő vagy! Heversz milliók között...
Létezésed jelentéktelen...Szél fúj, víz mos, nap tűz, s te változol.
Olyan vagy mint a többi, s mégsem hasonlítasz. Erők alakítanak.
Rajtad múlik mennyire...
Erős leszel vagy víz mos el?
Sorsod tiéd. Kavics vagy gyémánt leszel?!!
Oravecz Imre: A pillanat
A pillanat. A másodperc apró töredéke.
Egy pillanat tűnhet egy egész örökkévalóságnak.
Egy ember egész élete tűnhet egy pillanatnak.
A halál pillanata. Az örökkévalóság.
(... Egy perc az élet?)
Pillanatok az ember életéből.
Mire gondolsz, ha a legszebb
pillanatokat kell összegyűjtened az életedből?
Mire, ha a legborzalmasabbakat?
Mi az, ami csak egy pillanat volt,
de tisztán emlékszel rá?
Mi az, ami órák, napok vagy évek,
de csak egy pillanatnak tűnt?
Érzed az idő múlását? Cammog, vagy rohan?
Egy helyben rezeg, mint egy szappanbuborék?
Pillanat, amely megismételhetetlen.
Pillanat, mely milliószor előfordult már...
Vagy megállt az idő? Változnak az idők?
Minden átalakul valami mássá,
vagy örök körforgás az egész?
Van idő, vagy az idő is csak tér?
Van-e rés a pillanatok között: "recés"-e az idő,
vagy folyamatosan összefolyó minden,
és nincsenek is pillanatok?
Az idő szubjektív kategória,
vagy objektív létező?
Pillanatok, érzések, tekintetek.
Szavak és hallgatások.
KAMARÁS KLÁRA:
Töredék
Hányszor építünk templomot homokra
s rebegünk benne kéretlen imát...!
Bálványt emelünk őrült oltárunkra,
s szétromboljuk, mikor nem tesz csodát!
„Rengeteg ember teljes erejét bevetve küzd, hogy feljusson a sikerhez vezető szamárlétrán, hogy aztán élete utolsó pillanataiban azt kivánja, bárcsak több időt szentelt volna szeretteire és a barátaira. sem a részvények, sem a kötvények, sem a járadékok, sem a pénzpiac nem melegiti fel az embert élete telén. A főkönyv lapjai és a blokkoló óra nem szolgáltatnak melegséget, sem az aranyrögök, sem a világ összes gyémántja nem jelentenek vigasztalást. Az hogy milyen autónk van, mekkora az irodánk, vagy milyen titulus diszeleg a névjegykártyánkon,mindennek már semmi jelentősége nincs az életünk végén.“ (T. D. Jakes)
Az élet nem egyéb, mint az összegyüjtött pillanatok notesza. Az élet azért tűnik nehéznek, mert a világba bejövés és elmenés dátuma közti üres részt nem tudjuk kitölteni. A élet egyik legnagyobb tragédiája az, ha az utazás végére érve az ember rádöbben, hogy többet tehetett volna, jobban nevethetett volna, nagyobb erőbedobással játszhatott volna, és elevenebben élhetett volna, ha akkor azt a bizonyos napot torkon ragadja, és a kivánt irányba kormányozza, ha meghozza a tudatos döntést arról, hogy mit akar csinálni. Lehet hogy az élet csupán gondolatjel két dátum között, de szeretnénk a legtöbbet kihozni belőle. Mindent öszevetve: mindig, de tényleg mindig hozd ki a maximumot a pillanatból!
A túlterhelt emberek belebuknak. Ez mindig is volt, és mindig is igy lesz, Elbuknak a házasság a szolgálat az ügyek kezelése területén. Elbuknak a szűlői szerepükben, a kapcsolataikban a szakmai célkitűzéseikben.Ha maximalizálni akarjuk az életünket, minimalizálni kell a terheinket.
Folyamatosan át és át kell értékelnünk az életünket, hogy megállapithassuk, mi az ami helyes és jól működik és mi az, amit ki kell hagynunk.
Mindenkiben megvan a kényeztetés gyönyörűsége.
Mindenkinek van egy órája, amikor szeretne egy csókot kapni, talán nem is annyira az arcára, mint a lelkére... Milyen jó, ha van valaki, aki engedni, hogy szerethessük őt. Itt van a kutyám: fejét gyöngéden ráteszi a kezemre, ha abbahagyom a simogatást. Egy lény, akinek kell a szeretetem, aki elfogadja azt, ó milyen nagy dolog ez!
Milyen jó, ha gyermekeink még csak hat-hét évesek... Még lehet velük anyáskodni... becézni... Mikor már tizennégy évesek, már nem lehet!... Akiben gyöngédség van, az elsősorban megtanul az emerekkel a saját nyelvükön beszélni. A finom szív azt is érzi, ami a másiknak fáj, sőt mások sebe még jobban sebzi, mint a sajátja.
A finom szív tudja, hogy minden ember lelkében van egy húr, amelyet nem szabad megbántani. Hiszen olyan könnyű jóvátehetetlenül megsebezni egy embert!
A kézzel ütött sebek hosszabb-rövidebb időn belül begyógyulnak, a nyelv tőrével ütött sebek egy egész életen át fájni tudnak.
Az asszonyi szerelemben mindíg van valami az anyai gyöngédségből, a dédelgetni akarásból, a lelki simogatásból... az oltalmazásból... Lieben heisst mütterlich sein, "Szeretni annyi, mint anyáskodni" - mondja egy német író.
Nők nélkül életünk elején hiányozna a gyámolítás... közepén az öröm... végén - a vigasztalás. Viszont minden asszonyban megvan a vágyódás a gyöngédség után, amit többre becsül még a szerelemnél is. Minden asszony szeretné, ha a férj többet foglalkozna vele, ha észrevenné, hogy még szép... Ezt a vágyakozást azonban csak kevés férfi érti meg, nekik elég, ha szeretik a feleségüket és terhes számukra, ha ezt ki is kell mutatni. Viszont az asszonyokban gyakran hiányzik az a gyöngédség, hogy csöndes légkört teremtsen a férje körül, amikor az fáradtan hazajön. Pedig ezen a gyöngédségen áll vagy bukik a legtöbb család boldogsága.
Mereskovszkij leírja a "Téli szivárványban" azt a jelenetet, amikor Péterváron elvonul az utcán a száműzöttek egy csapata,akiket Szibériába deportálnak. Mindenki hoz nekik valami - az egyik kenyeret, a másik néhány kopejkát, a harmadik pipát, a negyedik keresztet. Nyoma sincs a tömegben, hogy hőst akarnának a fegyencekből faragni, senki se akarja ártatlannak nyilvánítani őket, senki se bámulja őket bántó kíváncsisággal. Itt valami több mutatkozik meg... alázat a szenvedéssel szemben...Nem a vágy elvonni őket az igazságszolgáltatás elől, hanem a vágy megerősíteni alásüllyedt és megalázott lelküket, megvígasztalni bennük... a testvért.Van egy pillanat, mondja Dosztojevszkij a "Bűn és bűnhődés"-ben, amikor a kivégzés jobban fáj, mint maga a gyilkosság, amikor a legkeményebb szívet is megtöri egy magunkban is ismeretlen szeretet ereje. Ő, aki feltárta a fényt és árnyékot, amely mindnyájunk szívében ott bujkál, kimutatja, hogy senkit se lehet megölni, mertkésőbb szánni és szeretni fogjuk. Nagy lélektani tudás volt abban a keleti bíróban, aki arra ítélte a gyilkost, hogy áldozatát, akit megölt - három óráig tartsa az ölében.
Kant is azt bizonyítja Etikájában, hogy a háborúk bármennyire megmutatják, mennyi embertelenség lakozik az emberekben, kifejlesztik a felebaráti szeretetet, összebarátkoztatják az embereket, kiégetik a gyűlöletet. Egy német bizottság még a első világháborúban kiszedte az angol foglyok zsebéből a hozzátartozóikhoz írott leveleket és nem talált közöttük egyetlen egyet se, amelyben az ellenség iránt a gyűlölet egyelten sorát fellelhette volna. A szenvedő mindíg részesül valamely titkos oldalról védelemben, mert semmi sem hozza oly közel az embereket, mint közös gyöngeségeik.
A tökéletes boldogság megsemmisíti a reményt. Távlat nélküli világot jelent.
(Stendhal)