Legrosszabb cselekedeteink és tulajdonságaink sem lehetnek oly rondák, mint aminő ronda és gyáva, ha nem merjük bevallani őket!

(Montaigne)
 

"Jó embernek jó utat sugalmas ösztöne mutat."
Goethe: Faust (ford.: Arany J.)
 

A csoda az az, ha valami ott és akkor történik meg, ahol és amikor meg kell történnie.

"...ugyanaz az erő,amely az éjszaka sötétjét teremti,kelti fel a csillagokat is."

V. Hugo: 1793
 

Mondják, hogy az extrovertált emberek boldogtalanabbak, mint a magukba fordulók, és ezt azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy örökké boldognak, energiától duzzadónak és elégedettnek mutatják magukat.

P. C.
 

Csak bokáig merészkedni a vízbe.
Beérni azzal, ahogy a szelíd,
hideg hullámok körülnyalogatják
alázatosan, kölyökkutyaként
a lábfejet, élvezni a bizsergést,
a bőr boldogságát, nem adni át
a testet az erőnek, mely emelné,
átölelné egészen, sohasem
rugaszkodni el, nem úszni az árral,
nem élni meg a folyó ritmusát,
az önfeledt lebegést, nem merülni,
nem fulladni bele többé soha.

-Szlukovényi Katalin-

 No comment.

Az életet igazán csak akkor élvezhetjük, ha van, akivel ezt az élvezetet megoszthatjuk.(Mark Twain)
 

A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.

https://www.youtube.com/watch?v=c7C9MtcRD6Q&feature=related

Az embernek választania, nem pedig elfogadni kell a sorsát.


 

Senki nem tud manipulálni senkit. Egy kapcsolatban mindkét fél tudja, mit csinálnak, még akkor is, ha az egyikük utólag azt mondja, hogy kihasználták.

Rajtad múlik, bearanyozod-e a napjaidat, vagy feketére fested magad körül a világot.

Folyton azon a kérdésen töprengek: Miért nem tartanak ki az emberek a szeretetben? Miért válik nehezükre, hogy nap mint nap egymással éljenek? Azt hiszem, nagyon is szívesen csapjuk be önmagunkat. Esküszünk, hogy szeretjük a másikat és a valóságban csak magunkat, saját énünket imádjuk.

Az ember túl sokat vár el a másiktól, hogy legyen barátságos, csodáljon engem, hordozzon a tenyerén, tűzön-vízen át szeressen, ne legyenek rossz hangulatai és gyenge oldalai. Jaj neki, ha kritizálni mer. A legkisebb csalódás és a szívem összetörik. Túl ritkán jut eszünkbe, mennyivel tartozunk a másiknak, mennyi mindent adhatnánk neki, mennyi mindent tehetnénk érte.

Ki ne mondd hirtelen: "te nem szeretsz engem", mielőtt te magad oda nem adtál mindent.
 

Megbocsátani annyit jelent, mint a megbocsátáson túl a szívünket is átadni. Megbocsátani annyit jelent, mint a másiknak vétkét magunkra vállalni, szeretetünkre váltani. A megbocsátás titkos felhívás arra, hogy önmagunkat legyőzzük és önmagunkat elfelejtsük. Mindez azért nehéz, mert az ember legérzékenyebb pontját érinti, a személyes méltóságunkat, ezért minden megbocsátás egy hősies tett. Amikor megbocsátunk, akkor a másiknak és önmagunknak egy új esélyt adunk, hogy újra szerethetjük és újra szerethet bennünket. Valahol ez azt jelenti, hogy egészen oldozzuk fel a másikat, tegyük szabaddá, engedjük, hogy újra szülessen és ezáltal segítsük megtalálni számára az újrakezdést. Megbocsátásunk azt jelenti, hogy bízunk a másikban és hiszünk a vétkek eltörlésében. S így történik meg saját magunk legnagyobb legyőzése, amely benső szabadságunkhoz vezet.

(Henri Boulad)
 

 Jó szívvel ajánlanám egyetlen ember figyelmébe, ha tehetném:

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkodni és cselekedni, hogy mindenkinek javára tegyél.

(Weöres Sándor)

A legnagyobb pofon az élettől, ha olyan valaki csap be, ha olyan valakiben csalódsz, akiben a legjobban bíztál, akit feltétel nélkül közel engedtél magadhoz.

Mindannyiunknak hatalmunkban áll boldogságot adni.Egy nyitott fület,egy figyelmes szemet,egy kinyújtott kezet. Ha majd egyszer nem látsz többé, soha ne hidd, hogy barátságunk oda! Mert a barátság a lélekben terem, a lélek pedig nem hal meg sohasem.

Az életem egy kész regény. Megírta más, és élem én.

Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik, hogy 'boldogan éltek, amíg meg nem haltak', ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs. Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele - de az még nem befejezés. Az élet mindig odébb taszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát lök eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyetlen valódi befejezést - a halálodat. Amíg szufla van benned, a történet pereg tovább.

(Darren Shan)

Ha nem önmagadat mutatod, nem téged ismernek meg, de benned fognak csalódni.

Mit szűrhetünk le mindebből? Először is azt, hogy mivel minden cselekedetünknek egyetemes dimenziója van, amennyiben hatással lehet mások boldogságára, szükségünk van az erkölcsre, amely biztosítja, hogy ne okozzunk rosszat másoknak. Másodsorban pedig azt, hogy az igazi boldogságot olyan spirituális tulajdonságok és képességek teszik, mint a szeretet, együttérzés, türelem, tolerancia, megbocsátás, alázat és így tovább. Ezek biztosítják a boldogságot nekünk és másoknak egyaránt.

(A Dalai Láma)
 

A fentiek alapján fontos, hogy különbséget tegyünk erkölcsös cselekedet és spirituális cselekedet között. Erkölcsös cselekedet az, amivel nem sértjük mások boldogságát, illetve a boldogsággal kapcsolatos várakozását. A spirituális cselekedetet pedig a korábban említett szeretet, együttérzés, türelem, elnézés, alázat, tolerancia stb. jellemzi; ezek feltételezik a mások jólétével való valamilyen szintű törődést. Azt tapasztaljuk, hogy nem szűk önérdektől vezérelt, hanem másokra tekintettel levő (spirituális) cselekedeteink tulajdonképpen nekünk is javunkra válnak. Mi több, értelmessé teszik az életünket. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Életutamra visszatekintve határozottan kijelenthetem, hogy a dalai láma tisztségének betöltése, az ezzel járó politikai hatalom és viszonylagos gazdagság mind eltörpül a mellett a boldogság mellett, amit mások megsegítése okozott számomra.
Kiállja ez a tétel az elemzés próbáját? Csakugyan a mások javát szolgáló viselkedés kínálja a legjobb utat az igazi boldogsághoz? Gondoljuk csak végig a következőket. Mi emberek társas lények vagyunk. Mások cselekedeteinek következményeként jövünk a világra. Életben maradásunk ugyancsak másoktól függ. Ha tetszik, ha nem, szinte minden pillanatban embertársainkra vagyunk utalva. Éppen ezért nem meglepő, hogy a legtöbb boldogságot kapcsolatainkban találjuk. Abban sincs semmi különös, hogy az szerzi számunkra a legnagyobb örömöt, amikor a másokkal való törődés motivál bennünket. De ez még nem minden. Az önzetlen cselekedetek nemcsak boldogságot hoznak számunkra, hanem szenvedésünket is csökkentik. Nem arról van szó, hogy akinek cselekedeteit mások boldogságának előmozdítása vezérli, azt szükségképpen kevesebb szerencsétlenség éri, mint akit nem ez vezérel. A betegség, a halál, a különféle sorscsapások valamennyiünket egyaránt sújtanak. De a belső békénket aláásó szenvedés, szorongás, frusztráció, csalódottság - határozottan csökken. Másokkal törődve kevesebbet aggódunk magunk miatt, s így szenvedésünket nem érezzük annyira kínzónak

Hol találjuk hát a belső békét? Erre nincs recept, de egyvalami bizonyos: külső tényező nem hozhatja létre. Hiába fordulnánk érte orvoshoz, ő legfeljebb valami antidepresszánst vagy altatót írhatna fel nekünk... A belső béke, amely a tartós - és így az értelmes - boldogság előfeltétele, szerintem ugyanúgy érhető el, mint bármi más az életben: először meg kell határoznunk a kiindulópontot és a szükséges feltételeket, azután hozzá kell látnunk ezek szorgalmas munkával történő megvalósításához. Ez kettős feladat: kerülnünk kell azt, ami hátráltat bennünket, és törekednünk kell arra, ami előbbre visz.
A belső békéhez szükséges feltételek közül a legfontosabb a hozzáállásunk... Az első lépés a belső béke felé tehát a hozzáállásunk - az, hogy hogyan reagálunk a külső körülményekre. Sántidéva, a szent életű indiai bölcs ezzel kapcsolatban megjegyzi: nincs annyi bőr a világon, amennyivel beboríthatnánk az egész földet, hogy soha többé ne menjen tüske a talpunkba, de nem is kell. Elég egy akkorka darab, amekkora a talpunkat beborítja. Más szóval a külső körülményeken nem mindig tudunk változtatni, de a hozzáállásunkon igen.
A belső béke és így az igazi boldogság másik fő forrását természetesen a boldogság keresése közben végrehajtott cselekedeteink jelentik. Ezek pozitív, semleges vagy negatív hatásúak lehetnek. Ha megnézzük, mi különbözteti meg a tartós boldogságot előmozdító cselekedeteket azoktól, amelyek csak átmeneti jóérzést nyújtanak, akkor azt találjuk, hogy az utóbbiak esetében magának a cselekedetnek nincs pozitív értéke. Például megkívánunk valami édességet, kinézünk magunknak egy divatos ruhadarabot, vagy kipróbálunk olyasmit, amiben még nem volt részünk. Igazából egyikre sincs szükségünk. Egyszerűen csak meg akarjuk szerezni azt a tárgyat, élvezni akarjuk azt az élményt vagy érzést - és különösebb gondolkodás nélkül meg is tesszük. Nem mondom, hogy ez szükségképpen rossz. Az ember természetéből adódóan vágyik a megfoghatóra: látni, tapintani, birtokolni akarunk...
Ami a békességhez és tartós boldogsághoz vezető cselekedeteket illeti, nézzük meg például, mi történik, ha valami olyat teszünk, amit fontosnak érzünk. Mondjuk kiötlünk és kemény munkával meg is valósítunk egy közösségünk számára hasznos tervet. Az ilyen típusú cselekvéshez ítélőképességre van szükség. Mérlegelnünk kell a különféle tényezőket, köztük azt, hogy tervünk megvalósítása milyen hatással lesz vagy lehet ránk és másokra. Ebben az értékelési folyamatban automatikusan felmerül az erkölcsösség kérdése, vagyis hogy szándékolt cselekedeteink erkölcsösek-e. Tehát még ha első impulzusunk esetleg arra ösztökél is, hogy célunk elérése érdekében valamilyen hamissághoz folyamodjunk, a mérlegelés során belátjuk, hogy az ilyen viselkedés rövid távon talán eredményes, de hosszú távon csak bajt okoz. Így aztán tudatosan lemondunk erről a lehetőségről, és egy másikat választunk. Ha célunkat kitartó erőfeszítéssel és önfeláldozással érjük el, mérlegelve a számunkra várható rövid távú előnyöket, illetve a mások boldogságát érintő hosszú távú hatásokat, és lemondva az előbbiekről az utóbbiak kedvéért, akkor megtalálhatjuk azt a boldogságot, amelyet béke és igazi elégedettség jellemez...
 

Tapasztalatom szerint az igazi boldogság legfőbb jellemzője a béke: a belső béke. Ez nem valamiféle "elszállt" érzés. Nem is az érzelem hiánya. Ellenkezőleg, a béke, amiről beszélek, a másokkal való törődésben gyökerezik, és nagyfokú érzékenységet és érzelmet foglal magába. Jóllehet én személy szerint nem állíthatom, hogy ebben nagyon messzire jutottam, de már az is, hogy erre törekszem, a békesség érzésével tölt el.
A boldogság legfőbb jellemzője tehát a belső béke. Ez megmagyarázza azt a paradoxont, hogy míg vannak emberek, akik minden anyagi jólét ellenére elégedetlenek, addig mások a legnehezebb körülmények között is boldogok maradnak... ha képesek vagyunk megteremteni belső békénket, akkor bármilyen nehézséget hozzon is számunkra az élet, alapvetően jól fogjuk érezni magunkat. És bár ebben a külső tényezőknek kétségkívül fontos szerepük van, tévedés lenne azt hinnünk, hogy ezek valaha is képesek bennünket tökéletesen boldoggá tenni.
Alkatunk, neveltetésünk és életkörülményeink tagadhatatlanul befolyásolják boldogságélményünket. Az sem vitás, hogy bizonyos dolgok hiányában nehezebb elérnünk a boldogságot. Egészség, barátok, szabadság, bizonyos fokú jólét - ez mind hasznos és értékes számunkra. Az egészség önmagáért beszél. Mindannyian egészségesek akarunk lenni. Ugyanígy szükségünk van barátokra is, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között élünk vagy éppenséggel mennyire vagyunk sikeresek... A szeretet okozta elégedettség megtapasztalásához barátokra van szükségünk, akik viszonozzák érzelmeinket. Barát persze többféle van. Akad olyan, aki igazából nem a másik emberhez, hanem annak státusához, pénzéhez, hírnevéhez ragaszkodik. De én nem az ilyen felszínes barátokról beszélek, hanem azokról, akik életünk nehéz szakaszaiban mellettünk állnak.
A szabadság - vagyis a boldogságra való törekvésnek és saját véleményünk kialakításának, illetve kifejezésének joga - ugyancsak hozzájárul belső békénk megteremtéséhez. Bizonyos társadalmakban, ahol ez nem megengedett, az emberek semmilyen közösségben, még saját családjukban sem érzik magukat biztonságban: mindenütt akadnak besúgók. De aki a gyanakvás légkörében él, kételkedik a másik jó szándékában, és alapvetően senkiben sem bízik, az hogyan lehetne boldog?
A jólét - nem is annyira az anyagi javakban megmutatkozó, mint inkább a szellemi és érzelmi gazdagság értelmében vett jólét - szintén jelentős mértékben hozzájárul belső békénk kialakulásához. Itt megint csak a tibeti menekültekre utalnék, akiknek semmijük sem volt, mégis boldogultak valahogy.
A fentiek tehát mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyén jól érezze magát. De a belső béke és biztonság érzése nélkül mit sem érnek. Hogy miért? Azért, mert mint láttuk, anyagi javaink gyakran szorongást keltenek bennünk...
Nem vagyunk sérthetetlenek: jöhet betegség, fájdalom. Belső béke nélkül tehát nincs esélyünk a tartós boldogságra.