Magamnak kívánom.

Nem köszöntött fel senki már évek óta. Ehhez is hozzá lehet szokni, de azért tagadhatatlanul fáj. Nem maga a köszöntés elmaradása, hanem az, hogy a világon senkinek nem vagy olyan fontos, hogy megjegyezze ezt a dátumot.

Lehet persze úgy érvelni, hogy rendben van, tegyünk különbséget átmeneti és tartós boldogság, csalóka és igazi boldogság között, de amikor az ember majd' szomjan hal, akkor csak egyvalami boldogíthatja: a víz. Ez nem vitás. Ha életben maradásunkról van szó, szükségleteink természetszerűleg oly parancsolóak, hogy erőfeszítéseink elsősorban ezek kielégítésére irányulnak. Csakhogy a fennmaradás ösztöne fizikai szükséglet, ennélfogva a testi igények kielégítése szigorúan arra korlátozódik, amit az érzékek közvetítenek. Nem indokolt tehát, hogy minden körülmények között a pillanatnyi érzéki örömöket keressük. Sőt ha jobban meggondoljuk, az érzéki impulzusok kielégítésekor tapasztalt rövid mámor talán nem sokban különbözik a szenvedélyének hódoló kábítószeresétől. Az átmeneti megkönnyebbülést hamarosan felváltja az újraéledő vágy. És ahogy a kábítószer-élvezet végül csak bajt okoz, ugyanúgy a legtöbb olyan dolog is, amit érzéki vágyaink kielégítése érdekében teszünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy helytelen bizonyos tevékenységekben örömöt lelnünk. De be kell látnunk, hogy érzékeinket képtelenség egyszer s mindenkorra kielégíteni..
Ha úgy próbáljuk kielégíteni pillanatnyi vágyainkat, hogy közben nem vesszük figyelembe mások érdekeit, megfosztjuk magunkat a tartós boldogság esélyétől...
 

Most vizsgáljuk meg a boldogság természetét. Először is vegyük észre, hogy a boldogság relatív. Körülményeinktől függően más- és másféleképpen éljük meg. Aminek egyikünk örül, attól másikunk esetleg szenved. A legtöbben nagyon bánnánk, ha életünk hátralévő részét börtönben kellene töltenünk. Ugyanakkor a bűnöző, akire halálbüntetés vár, bizonyára boldogan kiegyezne életfogytiglani börtönbüntetéssel. Másodsorban fontos körülmény, hogy a "boldogság" szóval nagyon eltérő állapotokat jelölünk. Különösen így van ez a tibeti nyelvben, amelyben ugyanez a kifejezés (de-va) örömöt, élvezetet, gyönyörűséget is jelent. Boldogságról beszélünk, ha egy kánikulai napon hűsítő vízbe mártózunk. Így emlegetünk bizonyos eszményi állapotokat is, mint amikor például azt mondjuk: "De boldog lennék, ha megütném a főnyereményt a lottón!" A családi élet egyszerű örömeit ugyancsak boldogságnak nevezzük.
Ez utóbbi esetben a boldogság a hullámvölgyek és kisebb-nagyobb megszakítások ellenére is tartós állapotnak mondható, míg a hőségben vett hideg fürdő hatása szükségképpen átmeneti, hiszen olyan cselekvésből fakad, amelynek célja érzéki gyönyörűséget szerezni. Ha túl sokáig maradunk a vízben, fázni kezdünk. Az efféle tevékenységekből származó boldogságnak éppen az a lényege, hogy rövid ideig tart...
Az állatoktól eltérően, amelyeknél a túlélés és a közvetlen érzéki szükségletek kielégítése elegendő a boldogsághoz, mi emberek egy mélyebb szinten tapasztaljuk meg a boldogságot, s ez, ha egyszer elértük, még kedvezőtlen tapasztalatainkat is képes semlegesíteni. Vegyük például a katona esetét, aki egy győztes csatában megsebesül. A győzelem fölött érzett elégedettségében bizonyára sokkal kevésbé szenved, mint az a katona, aki a vesztes oldalon szerzett ugyanilyen sebet.
A boldogság mély átélésének ez az emberi képessége arra is magyarázatot ad, miért nyújt például a zene vagy a képzőművészet nagyobb fokú boldogságot, mint ami az anyagi javak megszerzéséből származik... a munkánkból vagy karrierünkből származó elégedettséget is általában érzékszerveink közvetítésével szerezzük. Azok nélkül nem képes megadni nekünk azt a boldogságot, amelyről álmodunk.
 

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
 

Nem kérek azokból a szalmaláng- szenvedélyekből, amelyek elkápráztatnak, elemésztenek vagy megperzselnek; a nagy, a szent, a mélységes és komoly szerelmet hívom, várom és áhítom, amelyet a lélek minden hajlama és ereje éltet.

S ha magamra kell maradnom, inkább megőrzöm reményemet és álmomat, semhogy elalkudjam lelkemet.

(Henri - Frédéric Amiel)
 

Borostás reggelek után
Jöttek a jólfésült napok
Kopogtatott egy délután
Valaki, csomagot hozott.
Fizettem, mindig fizetni kell!
Hozta a tisztított ruhát,
Hogy felvehessem a tegnapok
Kivasalt kényszerzubbonyát.
 

Kaktusznak lenni könnyű. Nyers erővel ellökni magadtól mindenkit, vastag falakat felhúzni könnyű. De odaadni azt, ami vagy, kinyílni a világra és megélni a saját teljességedet, vállalni azt, hogy rád taposhatnak... nos, ehhez kell az erő!
 

Nevettek rajtam, mert más vagyok, én azért nevetek rajtatok, mert ti mind olyan egyformák vagytok.

Megértettem: nem elég, ha megszeretek valakit. Engednem kell, hogy megszeressenek. Nem elég, ha elfogadok másokat, olyannak, amilyenek. Magamat is el kell tudnom fogadni. Ha nem teszem, lehetetlenné teszem azt is, hogy hozzám kapcsolódjanak. Ha elszigetelem magam, mások hiába bontják a falakat... a dolog két irányú.

Nem elég ha tudok adni, meg kell tanulnom elfogadni is. Mert adni csak az tud, akinek van miből. És tisztelnem kell azzal, hogy elfogadom, és büszkeségem félre teszem.

-Kornis Mihály-
 

....jobban szeretem, ha mindenki utál, mintha színészkednem kell bárki szeretetéért...'

(William Shakespeare)
 

A szerelmesek napja.

Jó, ha legalább van kire gondolni, még akkor is ha nem vagy, és soha nem lehetsz vele.
Nagyon tud fájni, de már hozzászoktam.
Szeretni, adni, és nem kapni semmit, legfeljebb fájdalmat, szomorúságot. Nemcsak ezen a napon.

A találkozás, az egymásra találás, az egész személyiséget átható megindulás, a kölcsönös szándék arra, hogy összekössék az életüket, az, az egész létezés-univerzumot láthatatlanul átszövő szeretetháló gyengéd érintése, ahol a tudatosság csak ennek a létajándéknak az elfogadását illető döntésben nyilvánul meg.

Nem véletlen, hogy kivel kötjük össze az életünket. Mindig arra az emberre találunk rá,
aki a legteljesebb boldogság megélésének lehetőségét nyújtja számunkra,
-aki tükörként napról napra, pillanatról pillanatra megmutatja ismert és ismeretlen arcomat,
-aki szabad, és ezáltal megtanít szabadnak lennem, és megtanít tisztelni a másik szabadságát,
-akiben a létezés egészét láthatom, a létezés gyönyörűségét és a számomra gyötrő mozzanatait,
-akinek elfogadásával az engem kínzó létmozzanatok mögött megláthatom ezek szentségét,
-akit, ha elutasítok, a Mindenséget utasítom el,
-akinek a szeméből a Mindenség néz rám,
-akit, ha érintek, a Mindenséget érintem, és
-akit, ha ölelek, a Mindenséget ölelem a szívemre,
-akivel, ha egyesülök, a Mindenséggel leszek egy, ráébredve és megélve a létezés misztériumát, azt, hogy a létezés egység, és minden, ami ennek az ellenkezőjének látszik, csak káprázat, illúzió.
 

A lelkek találkozásánál mindegy, hogy hány éves vagy, hány kiló, van-e diplomád, hogy milyen a múltad... Nem számít, hogy milyennek akarsz látszani, mert a szerepjáték értelmét veszti.
 

Aki ismer, az nem felejt el. Aki elfelejt, az nem ismert meg igazán.

Annyira, de annyira hiányzol. Nem szabad elveszítenünk egymást, történjék bármi is...

Lehet, néha értelmetlenül sírok,
de tudod, néha kétségbeesetten könnyezem,
de megfagy a könnycsepp a tenyeremben
ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,
ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!

Feszít néha belülről egy fájdalombuborék,
és nehezen múlik el,
ha nekem egyedül kell
elűznöm,
hisz tudom jól, hogy ez régen nem játék,
és komolyan is veszem:
látod ezért könnyezem.
 

(Pierrot)

Ha a tüskére figyelsz, nem fogod érezni a rózsa illatát.

Kell még egy szó,
mielőtt mennél.
Kell még egy ölelés,
ami végig elkísér.
Az úton majd néha,
gondolj reám -
ez a föld a tiéd,
ha elmész visszavár!


Nézz rám, s ne ígérj;
Nézz rám sose félj -
ha nincs hely, ahol élj -
indulj hazafelé!
 

(A Honfoglalás c. film főcímdalából)

Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz - így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit. Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit - már lezárultak a számlák.
(Popper Péter)

Elődeink hittek a szív bölcsességében, azt mondták róla: égi adomány.
És még azt is mondták: a jóságnak jóság, a szeretetnek szeretet a jutalma.

A lélek valamennyi nagy képessége jutalomra vágyik:
a becsület becsületet vonz;
a szelídség tompítja a dühöt;
a bátorság tettre buzdítja a halvérűt;
a bölcs belátás megfontolásra inti a vakmerőt;
a mértékletesség lecsöndesíti a túlzottan sóvárgót;
az érdeklődés felpezsdíti az  érzéketlent;
az adakozó példát mutat a fösvénynek, az előrelátó a tékozlónak.

Élj te is a lélek tudása – a szív bölcsessége szerint!

Álnokok, szemérmetlenek, irigyek, hitszegők, puhányok, felfuvalkodottak álmodnak nagy lélekről.
S bár tudják, ostobaság olyan ösvényen haladni, amely sehová sem vezet, mégis csupán álmaikban térnek le róla.
De te tudd: a szeretet útja az egyetlen, amely egyesíti magában a bölcs célt, az okos  belátást és a jó szívet.
Tiszta gondolkodás, őszinte, igazlelkü beszéd, tartozkodás és önuralom, kevés szó, szeretetteljes szív – nagy erények, melyek láttán földig hajolnak a fák és felragyognak a csillagok.  

Úgy szeretni, hogy nem várok cserébe semmit, beérni a jelenlétével.
Szeretni őt a saját világában, a megváltoztatás szándéka nélkül.
(Kundera)
 

Valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elúnok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom.
 

Kimondani hangosan magamnak és a másiknak a jó és a rossz érzéseimet, majd mindennek a következményeit napról-napra következetesen vállalni : ez a fejle(szte)tt érzelmi intelligencia .