A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, míg rá nem talál. Ott, az ádáz ágak közt rázendít dalára, és felnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig a fájdalom az ára...Legalábbis a monda szerint. A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik. Nem tudja, mi űzi, hajtja, hogy felnyársalja magát, és dalolva haljon meg. Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot is kiadjon. De mi, amikor a tövisre felnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.

(Colleen McCullough)